 |
| by Nick Keller |
Tolkien mitológiája így kezdődik:
" Kezdetben volt Eru, az Egyetlen, akit Ardán Ilúvatarnak neveznek."
Eru
Ilúvatar mindenek előtt létezett, s mert egyedül volt a Mindenségben,
gondolatának erejével megteremtette az Ainukat, a Szentségeseket.
Gondolatának szülöttei előtt megnyitotta elméje egy-egy kis részletét,
dallamot adott nekik, és gyönyörködött az énekükben. Ám hosszú ideig
mindegyikük csak egymagában dalolt, ezért Eru összehívta őket és egy dallamot tárt eléjük, és így
szólt hozzájuk: "Parancsolom, hogy a dallamból, melyet elétek tártam,
közös harmóniában Nagy Muzsikát formáljatok. S mivel fellobbantottam
bennetek az Olthatatlan Lángot, valamennyien meg fogjátok mutatni
hatalmatokat a dallam díszítésében, ki-ki a maga gondolataival és
eszközeivel. S én ülök majd és hallgatom, és örvendek..."
Az ainuk
harmóniában Nagy Muzsikává tették Ilúvatar dallamát és sokáig zengett a
hibátlan zene, amely betöltött mindent ahol Eru lakott, és kiáramlott
az Ürességbe is, ami így már nem volt üres, amikor Melkorban,
az első és legnagyobb hatalmú ainuban feltört a vágy, hogy a Nagy
Muzsikába beleszője a saját gondolatait, amelyek nem voltak azonosak
Eruéval.
A harmónia mellé diszharmónia született, és egyre hangosabban szólt, mert voltak akik csatlakoztak hozzá.
A
disszonancia elnyomta a Nagy Muzsika hangját, mert ezt hallván az ainuk
elcsüggedve abbahagyták a zenét. Ekkor Eru mosolyogva felállt trónjáról,
mely körül mintha vihar tombolt volna, felemelte balját és új dallam
bontakozott ki, amely hasonló is volt az előzőhöz, de különbözött is tőle. Ám Melkor
még erősebb disszonanciával válaszolt az újra áradó harmóniára, és
elkezdődött a dallamok csatája Eru és legidősebb és legerősebb
teremtménye, Melkor között, kinek zenéje egyre harsogóbb lett, így próbálva
meg elnyomni a melódiát.
Végül, amikor termei beleremegtek és a
remegés kiáramlott a semmibe, Ilúvatar harmadszor is felállt és
félelmetes volt. A muzsika hirtelen megszakadt.
Még a világ teremtése előtt járunk, amikor csak az energiák csatáznak.
Hétköznapi ember ésszel alig fogja fel az Univerzum lényegét, jómagam mindig úgy járok, hogy még a képzeletem is fogódzót keres egy idő után, olyan nyomasztó még elképzelni is a tér és idő végtelenségét.
Ebben a végtelen térben és időben volt (volt? van? lesz?) Eru, az Egyetlen „aki” valahogyan csak lett (megint az emberi értelem korlátja), hacsak a létezést nem egy alapállapotnak tekintem, amelynek Eru volt a neve és energiájának részecskéit szétosztotta, amiről már beszéltem. S amikor a Melkornak nevezett ellentétes pólus mozgásba lendítette ezeket az energiarészecskéket, a „dallamok” viharát, a folyamatot már sem megállítani, sem visszafordítani, sem megváltoztatni nem lehetett.
A dallamok küzdelme eljutott az anarchia, vagy ha már zenei a kép, nevezzük inkább kakofóniának, szintjére. Megoldás kellett, mielőtt a harmónia és diszharmónia ereje kioltja egymást, és marad minden változatlan és hiábavaló. Ez még kis emberi léptékemben is kudarc, nemhogy kozmikus méretekben, és a két főerőnek, Erunak, az addigi Egyetlennek és Melkornak, aki az ő első gondolatának eredményeként erősnek „született”, döntésre kellett jutni.
Most az jutott eszembe, ki volt Melkor, aki az eredendő „gonoszság” szimbóluma lett? Eru, az Egyetlen egy félresiklott első gondolata, a valódi, amit megbánt, mert a gondolat születésekor maga sem sejtette, mivé lesz, ha különválik tőle és létezni kezd? Eru, az Egyetlen, aki addig öncélúan és megkérdőjelezhetetlenül csak önmagában volt, lépéskényszerbe került ha felül akart kerekedni. Akkor áll fel a trónjáról, mielőtt még megingott volna, hogy az ainukat olyan helyre vigye, ami távol esett megszületésük helyétől. Az Ürességbe.
Milyen jó is volna most idézni Eru (vagyis Tolkien) szavait, mert jobban és költőibben nem tudnám megfogalmazni az Egyetlen, a Teremtő Erő szózatát, amit e kivonulás előtt az ainukhoz intézett, de hát nem kimondottan idézeteknek szántam ezt a helyet, úgyhogy megkísérlem az önállóságot.
Hogy képzelem én az Ürességet? Nagy vonalakban fogalmazva számomra az Üresség csak másodsorban hely, elsősorban fogalom. Talán a megfosztottság fogalma. Ennek a fogalomnak a tükrében mutatta meg Eru az ainuknak az eddigi tevékenységük eredményét, visszatekintve a „dallamok csatájára”, egy eléjük tárt látomásban. Eru hozzájuk intézett szózata pontosan tisztázta az erőviszonyokat. Mindnyájuk, még Melkor, a közöttük leghatalmasabb tettei, „dallamai” is csak alárendelt részei az egésznek, bármit tesznek, neki, Erunak van rá válasza, őt erősítik, mert minden cselekedetük beleszövődik terveibe, a számukra láthatókba és láthatatlanokba is.
Mit láthattak onnan az ainuk? Talán egy, a görögök által káosznak nevezett állapotot? Valamit, amit maguk mögött hagytak? Valamit, amit elvesztettek, hiszen ismét ott voltak mindannyian a teremtésük előtti Ürességben és mégis létezőként, a kisebb-nagyobb „dallamokban” felismerték önmagukat, részüket az egészben. Látták Eru Ilúvatar eljövendő Gyermekeit is, az Elsőket és a Követőket, ámultak a szépségükön, aminek alkotásában nekik nem volt részük, mert a Gyermekek, a tündék és az emberek, Eru teremtményei voltak, akárcsak ők maguk, de mégis mások, különösek és szabadok, Eru gondolatainak új tükörképei.
És látták a számukra választott lakhelyet is, amely apró csoda volt a világ hatalmas terei között. Az ainukat, köztük a legnagyobbakat minden gondolatuk és vágyuk kezdte odavonzani. Elsőként Melkort, aki kezdetben a Nagy Muzsikát létrehozók közt is az első volt, de már azzal a titkos gondolattal, hogy Eru Gyermekeit alattvalóivá, szolgáivá teszi, akik őt nevezik uruknak, mert irigyelte az ajándékokat tőlük, amelyeket Ilúvatar ígért nekik. Sem a látomásban szereplő Arda, ahogy a tündenyelv nevezi a Földet, az Ilúvatar Gyermekeinek szánt lakhelyet, sem a világ nem volt korántsem teljesen kész, az ainuk gyönyörködtek fényében és színeiben, de nyugtalanította is őket az elemek tombolása, a szél, a víz, a tűz és jég, Arda testének anyagai, a kő és fém, amely mind-mind az ő gondolataik képe volt. Ám Eru arról beszélt, hogy mindez egymással összefogva, egymást kiegészítve és segítve hasznossá és széppé tehető. Sokáig beszélt Eru Ilúvatar, és az ainuk látták a sötétséget is, ami még az Elsőszülöttek elhalványodása és az ember uralma előtt beborította a Földet, Ekkor, mert ismerte az ainuk vágyát, a gondolatot valósággá tette.
Éa! – szólt, és a látomás létező lett. Elküldte az Ürességbe az Olthatatlan Lángot, a Világ szívébe, hogy a Titkos Tűz működtesse azt. Akkor az ainuk egy távoli fényt pillantottak meg, mint egy felhőt, melynek láng volt a magja, s tudták, többé már nem látomás, mert Eru újat alkotott, Éa-t, a létező világot (ez a pillanat lehetett az, amit a mai tudományos szleng Big Bang elmélet-nek nevez). Az ainuk közül voltak olyanok, akik továbbra is Eru Ilúvatar mellett maradtak a világ végén túl, ám a legnagyobbak, a legszebbek, akiket már sürgetett a vágy, Ilúvatar engedélyével beléptek Éa-ba azzal az egyedüli feltétellel, amelyet Eru, vagy saját szeretetük parancsolt számukra, hogy hatalmuk ezután nem haladhatja meg a Világ határait, maradjon vele örökké és éltesse a világot.
Ettől kezdve őket Valáknak, a Világ Erőinek nevezték.
Ebben a végtelen térben és időben volt (volt? van? lesz?) Eru, az Egyetlen „aki” valahogyan csak lett (megint az emberi értelem korlátja), hacsak a létezést nem egy alapállapotnak tekintem, amelynek Eru volt a neve és energiájának részecskéit szétosztotta, amiről már beszéltem. S amikor a Melkornak nevezett ellentétes pólus mozgásba lendítette ezeket az energiarészecskéket, a „dallamok” viharát, a folyamatot már sem megállítani, sem visszafordítani, sem megváltoztatni nem lehetett.
A dallamok küzdelme eljutott az anarchia, vagy ha már zenei a kép, nevezzük inkább kakofóniának, szintjére. Megoldás kellett, mielőtt a harmónia és diszharmónia ereje kioltja egymást, és marad minden változatlan és hiábavaló. Ez még kis emberi léptékemben is kudarc, nemhogy kozmikus méretekben, és a két főerőnek, Erunak, az addigi Egyetlennek és Melkornak, aki az ő első gondolatának eredményeként erősnek „született”, döntésre kellett jutni.
Most az jutott eszembe, ki volt Melkor, aki az eredendő „gonoszság” szimbóluma lett? Eru, az Egyetlen egy félresiklott első gondolata, a valódi, amit megbánt, mert a gondolat születésekor maga sem sejtette, mivé lesz, ha különválik tőle és létezni kezd? Eru, az Egyetlen, aki addig öncélúan és megkérdőjelezhetetlenül csak önmagában volt, lépéskényszerbe került ha felül akart kerekedni. Akkor áll fel a trónjáról, mielőtt még megingott volna, hogy az ainukat olyan helyre vigye, ami távol esett megszületésük helyétől. Az Ürességbe.
Milyen jó is volna most idézni Eru (vagyis Tolkien) szavait, mert jobban és költőibben nem tudnám megfogalmazni az Egyetlen, a Teremtő Erő szózatát, amit e kivonulás előtt az ainukhoz intézett, de hát nem kimondottan idézeteknek szántam ezt a helyet, úgyhogy megkísérlem az önállóságot.
Hogy képzelem én az Ürességet? Nagy vonalakban fogalmazva számomra az Üresség csak másodsorban hely, elsősorban fogalom. Talán a megfosztottság fogalma. Ennek a fogalomnak a tükrében mutatta meg Eru az ainuknak az eddigi tevékenységük eredményét, visszatekintve a „dallamok csatájára”, egy eléjük tárt látomásban. Eru hozzájuk intézett szózata pontosan tisztázta az erőviszonyokat. Mindnyájuk, még Melkor, a közöttük leghatalmasabb tettei, „dallamai” is csak alárendelt részei az egésznek, bármit tesznek, neki, Erunak van rá válasza, őt erősítik, mert minden cselekedetük beleszövődik terveibe, a számukra láthatókba és láthatatlanokba is.
Mit láthattak onnan az ainuk? Talán egy, a görögök által káosznak nevezett állapotot? Valamit, amit maguk mögött hagytak? Valamit, amit elvesztettek, hiszen ismét ott voltak mindannyian a teremtésük előtti Ürességben és mégis létezőként, a kisebb-nagyobb „dallamokban” felismerték önmagukat, részüket az egészben. Látták Eru Ilúvatar eljövendő Gyermekeit is, az Elsőket és a Követőket, ámultak a szépségükön, aminek alkotásában nekik nem volt részük, mert a Gyermekek, a tündék és az emberek, Eru teremtményei voltak, akárcsak ők maguk, de mégis mások, különösek és szabadok, Eru gondolatainak új tükörképei.
És látták a számukra választott lakhelyet is, amely apró csoda volt a világ hatalmas terei között. Az ainukat, köztük a legnagyobbakat minden gondolatuk és vágyuk kezdte odavonzani. Elsőként Melkort, aki kezdetben a Nagy Muzsikát létrehozók közt is az első volt, de már azzal a titkos gondolattal, hogy Eru Gyermekeit alattvalóivá, szolgáivá teszi, akik őt nevezik uruknak, mert irigyelte az ajándékokat tőlük, amelyeket Ilúvatar ígért nekik. Sem a látomásban szereplő Arda, ahogy a tündenyelv nevezi a Földet, az Ilúvatar Gyermekeinek szánt lakhelyet, sem a világ nem volt korántsem teljesen kész, az ainuk gyönyörködtek fényében és színeiben, de nyugtalanította is őket az elemek tombolása, a szél, a víz, a tűz és jég, Arda testének anyagai, a kő és fém, amely mind-mind az ő gondolataik képe volt. Ám Eru arról beszélt, hogy mindez egymással összefogva, egymást kiegészítve és segítve hasznossá és széppé tehető. Sokáig beszélt Eru Ilúvatar, és az ainuk látták a sötétséget is, ami még az Elsőszülöttek elhalványodása és az ember uralma előtt beborította a Földet, Ekkor, mert ismerte az ainuk vágyát, a gondolatot valósággá tette.
Éa! – szólt, és a látomás létező lett. Elküldte az Ürességbe az Olthatatlan Lángot, a Világ szívébe, hogy a Titkos Tűz működtesse azt. Akkor az ainuk egy távoli fényt pillantottak meg, mint egy felhőt, melynek láng volt a magja, s tudták, többé már nem látomás, mert Eru újat alkotott, Éa-t, a létező világot (ez a pillanat lehetett az, amit a mai tudományos szleng Big Bang elmélet-nek nevez). Az ainuk közül voltak olyanok, akik továbbra is Eru Ilúvatar mellett maradtak a világ végén túl, ám a legnagyobbak, a legszebbek, akiket már sürgetett a vágy, Ilúvatar engedélyével beléptek Éa-ba azzal az egyedüli feltétellel, amelyet Eru, vagy saját szeretetük parancsolt számukra, hogy hatalmuk ezután nem haladhatja meg a Világ határait, maradjon vele örökké és éltesse a világot.
Ettől kezdve őket Valáknak, a Világ Erőinek nevezték.
